A palócokról dióhéjban

 

A palócok történeti és kutatástörténeti áttekintését, szakirodalmának annotációját megadni úgy vélem nem ezen írás feladata. Azonban néhány gondolatban mindenképp szeretnénk kiemelni az e néprajzi csoporttal kapcsolatban napvilágot látott – számunkra – legjelentősebb publikációk főbb megállapításait.

A palócok első említése a nagykőrösi nótárius 1656-ból származó számadáskönyvében található, ahol a következő feljegyzés áll: „tíz pár gyöngyházas késeket vettem palócoktul”.[1] Ezt követően – a kutatás jelenlegi állása szerint – egészen 1801-ig nem található semmilyen utalás erre a népcsoportra. Lakóhelyüket tekintve is csak a fent idézett szöveg környezetéből valószínűsíthető a Rimaszombat környéki illetőség.

Bár HORVÁTH Péter 1801-ben, PÁPAY Sámuel pedig 1808-ban már foglalkozott a palócokkal[2], mégis az első tudományosan is elfogadható értekezést annak a SZEDER Fábiánnak köszönhetjük, aki 1819-ben A palóczok címmel[3] benyújtotta pályázatát a Tudományos Gyűjtemény két évvel korábbi fölhívására. E tanulmány már a kibontakozó nemzeti romantika hatását érezteti, ahol egyre nagyobb érdeklődés mutatkozott a palócság eredetének kutatása iránt. Úgy vélték, hogy e népcsoport által megtartott régi magyarságból a honfoglaláskori állapotokra következtethetnek.[4]

A palócokról alkotott képet jelentősen meghatározták azok az írók (pl.: Mikszáth Kálmán, Gaal György, Gvadányi János, Lisznyai Kálmán), akik műveik központjába palóc alakokat helyeztek. A szépirodalmi ábrázolás mellett folyamatos próbálkozások indultak az eredet és az őstörténeti szerep meghatározására.[5] A tudományos állásfoglalások azonban szinte kutatónként eltértek. Míg 1834-ben HORVÁTH István a palócokat ősmagyar eredetűnek, a szláv eredetű palóc szót pedig zsákmányoló, spoliátor jelentésűnek vallja, addig JERNEY János húsz évvel későbbi – lengyel és orosz krónikák adatainak felhasználásával alátámasztott – állásfoglalása szerint a polovcok,polovecek hun-szkíta népcsaládba tartoznak. Horváth álláspontjához tartozik az is, hogy a népesség körében gúnynévnek tekinthették a palóc megnevezést (a csángó, a berencó vagy a pota névhez hasonlóan).[6]

Újabb értelmezés látott napvilágot 1880-ban, amikor a nagyszécsényi ügyvéd, PINTÉR Sándor a Jerneyvel hasonló állásponton lévő HUNFALVY Pál eredményeit támadva népismertető tanulmányban foglalta össze nézeteit.[7] Szerinte a palóc szónak síkon, gyepen lakó jelentése van, melyet alátámaszt a népcsoport által lakott terület domborzati viszonya. Véleménye szerint a palócok már a honfoglaló magyarokat megelőzően is jelenlegi életterükön tartózkodtak.[8]

A 19-20. sz folyamán az élő népi hagyomány alapján palócnak tartott szűkebb csoport kultúrájával, nyelvjárásával rokonságot mutató táji környezetre egyre tágabb határok közt alkalmazták a palócföld megnevezést. Horváth Péter még csak 11, Heves és Borsod határán található települést sorolt ehhez a területhez. Pápay Sámuel, már Nógrád, Gömör, Heves és Borsod határvidékét említi, míg Szeder Fábián Hont vármegye magyarságát is a palócok közé számolta. MALONYAY Dezső A Magyar nép művészete V. kötetében ennél is szélesebb határvonalakkal illeti a népcsoport elhelyezkedését, hiszen GRÓH István véleményét elfogadva a palócság határait északon a szlovák nyelvterület, keleten a Hernád, délen az Alföld pereme, nyugaton a Vág vonalában állapította meg. Bár akadtak a palócföld határait szűkíteni igyekvő nézetek is a magyar néprajztudomány mégis a Malonyay által meghatározott területet ismeri el a palócság hazájának.[9]

A fentebb említett, palócok művészetét tárgyaló Malonyay kötet megjelenése után némi szünet következett a népcsoport kutatásában. Előrelépést és egyben az addig meglévő tudományos eredmények lényegre törő szintetizálását MANGA János végezte el posztumusz megjelent kötetében a Palócföldben.[10] A megjelenés évében, 1979-ben azonban már nagyerőkkel folyt az a kutatómunka, melynek irányát még az 1967-ben Egerben megrendezett „palóc” konferencia adta. A kitűzött cél az északi magyar nyelvterület átfogó néprajzi vizsgálata volt. Az eredmény a BAKÓ Ferenc szerkesztésében 1989-ben – szinte pár hónap különbséggel – egyszerre napvilágot látottPalócok című négykötetes[11], mintegy 2760 nyomtatott oldal összterjedelmű, több mint harminc szerző utóbbi száz esztendő adataira támaszkodó önálló kutatási eredményeket, véleményeket közlő műve. Az egyes tanulmányok szerzői húsz, a palóc vidéken található település több szempontú összevetésével érzékeltetik a hasonlóságokat és az eltéréseket. E mindmáig példátlan szintetizáló mű szerkesztésén és összegzésén kívül BAKÓ Ferencek számos önálló publikációja látott napvilágot. Köztük mindenképpen említésre méltó adatokat tartalmazó kézikönyv a palóc lakodalmi szokásokat keretbe foglaló Palócföldi lakodalom[12] címet viselő.

 


[1] MANGA 1979. 5.

[2] Vö. KÓSA – FILEP 1978.

[3] Vö. SZEDER 2005.

[4] Vö. KÓSA – FILEP 1978.

[5] Vö. KÓSA – FILEP 1978.

[6] Vö. MALONYAY 1922.

[7] Vö. PINTÉR 1880.

[8] Vö. MALONYAY 1922.

[9] Vö. KÓSA – FILEP 1978.

[10] Vö. MANGA 1979.

[11] Vö. BAKÓ (szerk.) 1989.

[12] Vö. BAKÓ 1987.